Minden perc örömmel tölt el, amit vízparton tölthetek. Egy közismert mondás szerint még egy vízparton eltöltött rossz nap is sokkal jobb, mint egy jó nap a munkahelyen. Hatalmas igazságot hordoz ez a kis elmés horgász- aranyköpés, mégis tennék egy apró helyreigazítást: nincs rossz nap a vízparton. A természetben, szeretett vizünk partján eltöltött idő csakis jó lehet, függetlenül attól, hogy mennyi és mekkora halat sikerül fognunk. Előfordulhat, hogy a halfogás nem is feltétlenül terv szerint alakul, azonban mégis rengeteg tapasztalattal gazdagodhatunk, amelyek kamatoztatva pozitív hatást gyakorolhatnak későbbi pecáinkra. Rajtunk áll, hogy miként könyvelünk el magunkban egy ilyen pecát. Ha kudarcként éljük meg, az kedvünket szegheti és elveheti motivációnkat. Ha azonban a fejlődésre való lehetőségként és leckeként tekintünk rá, az mindenképpen hasznunkra válik. Az eredményt és a sikert nem mindig a kifogott halakban kell mérni. Ha az adott horgászat tanulságait le tudjuk vonni és egy későbbi horgászat alkalmával halra tudjuk váltani, akkor a horgászat igenis sikeres volt.
Ezt annak a kis gyöngyszemnek a partján tanultam meg, amelyről már korábban is cikkeztünk: https://www.halcatraz.hu/blog/2022/09/01/elmeletbol-gyakorlatba-vadvizi-pontyhorgaszat
Habár minden egyes horgászatnak hihetetlenül örülök, a szeretett kis vadvízre való visszatérés mindig kiemelt fontosságú és már- már piros betűs ünnepként szerepel naptáramban. A terület tulajdonosával egyeztetve nem kaptam azonban jó híreket. A vízszint alacsony, a tavaszi vízutánpótlást pedig hátráltatja a bürokrácia, a hivatalos ügyek intézésének lassúsága. Kezdetben nem gondoltam annyira vészesnek a helyzetet, azonban amikor vendéglátóm elmondta, hogy idén még kb. senki nem horgászott és nem is kecsegtet sok jóval, hisz a víztömeg háromnegyede hiányzik, akkor én is komolyan elgondolkodtam. Van-e értelme kimenni horgászni ilyen extrém alacsony vízállásban már-már ínséges körülményeket között? A horgászat előtti héten minden nap ezen örlődtem, ütköztetve pro és kontra érveket. De nézzük is meg, mely érvek szóltak a horgászat mellett és ellen!
Igazi tavaszias, napsütéses időt ígért a meteorológia, amely a tavaszi felmelegedő vizekben aranyat ér. Mindenképpen szerettem volna kihasználni ezt az időjárást, mert bíztam a halak aktivitásának növekedésében.
Habár az alacsony vízállás hirtelen ijesztő lehet, mégis hordoz magában lehetőséget. A vízszint csökkenésével a tó sok pontja szárazra kerül, a tó területe lecsökken. Ugyanaz a halállomány jóval kisebb vízterületen halmozódik fel, ergo jelentősen megnő a halsűrűség. A halsűrűség megnövekedésének egyenes következménye az, hogy az adott vízterület természetes táplálékbázisa megcsappan. Gondoljunk csak bele. Sokkal kisebb területen tömörödik össze a halállomány, így a rendelkezésre álló terület természetes táplálékforrását sokkal hamarabb fel tudják élni.
Számomra jelen esetben a fent felsorolt tényezők két szempontból is előnyösek lehetnek: egyrészt kisebb vízterületen nagyobb halsűrűségnél nagyobb valószínűséggel tudom megtalálni a halakat, hisz jelentősen lecsökken a potenciális haltartó helyek száma. Másrészt a nagy halsűrűség következtében fellépő táplálékhiány miatt nagyobb eséllyel fognak jól reagálni a halak az általam bejuttatott minőségi etető-, és csalogatóanyagokra.
Mi horgászok igazi fanatikusok és őrültek tudunk lenni, sokszor átlépve a józan ész határát is, azonban be kell látni, hogy van az a helyzet és szituáció, amibe nem szabad meggondolatlanul belerohanni. Bizony vannak olyan esetek, amikor be kell látni, hogy nincs értelme erőltetni a dolgot. Tucatnyi kérdés kavargott a fejemben.
Egy ilyen extrém alacsony vízállás jelentős stresszt okoz a halállományban. Van-e értelme még nekem is plusz stresszt helyezni rájuk a horgászattal? Van-e értelme ebben a sekély vízben terhelni az eleve megterhelt halállományt? Lehet jobb lenne inkább békében hagyni őket? Ki tudom egyáltalán fárasztani és meg tudom egyáltalán biztonságosan meríteni a halakat anélkül, hogy sérülést okozzak nekik az extrém sekély vízben?
Táplálkoznak egyáltalán?
Ennél a kérdésnél engedjetek meg nekem egy kis kitérőt. Az élettér-, valamint a természetes táplálékbázis csökkenésével együtt járó ínséges időszakokban rendkívül érdekes biokémiai folyamatok játszódnak le a halak szervezetében. Érzékelvén a rendelkezésre álló tér és táplálék csökkenését a halak szervezete kiválaszt egy speciális fehérjét, amely jelentősen lelassítja az anyagcserét. Így a halak sokkal kevesebb táplálékot vesznek magukhoz, testsúlyuk általában csökken vagy jobb esetben épphogy csak stagnál. Ennek több fontos következménye van. Egyrészt mivel alig vesznek magukhoz táplálékot, így az adott táplálékbázis sokkal tovább tart ki, másrészt mivel nem nő sem a testsúlyuk, sem a testméretük, így a rendelkezésre álló összezsugorodott életteret sem növik ki. Túlélésre rendezkednek be. Ez a folyamat mindaddig fennáll, amíg nem javulnak a környezeti-, és életfeltételek.
Ezt a folyamatot figyelhetjük meg a túltelepített tavakban is sokszor. A táplálékbázis természetellenesen alacsony a halállomány pedig természetellenesen magas. Az egy egyedre leszámított táplálékmennyiség és élettér is rendkívül kicsi, emiatt a halállomány nem fejlődik. A halak testmérete stagnál vagy csak nagyon lassan nő.
Szintén ez a folyamat figyelhető meg a folyóvizek kiöntésekor is. A tavaszi nagy esőzések alkalmával a vízborítás alá kerülő ártér fontos helyszíne a halak ivásának. Az árhullámok levonulása után a vízszint csökkenésével azonban megszűnik az összeköttetés a folyó és az ártér között. A kikelt utódok az ártéri sekély vizekben ragadnak. Az utódok folyamatosan fejlődnek miközben az ártéri kiöntés mérete folyamatosan csökken. Ezt érzékelvén választja ki a halak szervezete a fentebb említett fehérjét, amely egy vegetációs állapotot idéz elő. Csak így van esély arra, hogy a halak hosszabb ideig életben maradva ki tudják várni az újabb esős időszakot és áradást, amely során újra közvetlen összeköttetés alakul ki a folyóval. Ily' módon túlélve visszajuthatnak az anyafolyóba.
Ez a kis tudományos jellegű kitérő magyarázatot ad arra, hogy miért voltam bizonytalan a horgászatot illetően. Mi van akkor, ha a halak ugyanebben a szakaszban vannak? Mi van akkor, ha alig vesznek magukhoz táplálékot?
Egy szó mint száz, egyre inkább affelé billent a mérleg nyelve, hogy nem vállalom be ezt a horgászatot.
Itt jön azonban képbe a cikk bevezetése: nem feltétlenül halfogásban kell mérni a sikert. A vízállás még sosem volt ennyire alacsony, ez azonban lehetőséget biztosít arra, hogy egy olyan átfogó, alapos és tűpontos képet nyerjek a szárazra kerülő mederről, amelyre normál esetben semmilyen eszközzel nem lennék képes. Ez pedig hosszú távon olyan tudással fog felvértezni, amely gyönyörű fogásokhoz segít majd.
Természetesen a horgászfelszerelések is bekerültek a kocsiba.
A lehető legkorábban érkeztem. Az ilyen elvadult vizek egyik nagyon nagy előnye, hogy nincs nyitvatartás, így olyan korán tudtam menni, amikor jónak láttam.
A tó megpillantásakor azonban még a lélegzetem is elállt. Nem ismertem rá szeretett tavacskámra. A víztömeg 70-75%-a hiányzott, csak a meder közepén található legmélyebb pontok voltak vízborítás alatt. A meder kopár, sáros, iszapos, élettelen. Egy halmozdulást sem lehetett látni.
Teljesen ötlettelen és tanácstalan voltam, így tettem egy kört a tó körül. Szomorúan konstatáltam, hogy amit az elmúlt 5 évben sikerült megtudnom és kitapasztalnom a tóról, az most fabatkát sem ér, ugyanis az elmúlt fél évtized alatt feltérképezett és kiismert haltartó helyek kivétel nélkül szárazon voltak. Ötletem sem volt, hova kellene ülnöm. Nem tudtam miként kezdjem a horgászatot.
A kedvenc tavaszi sekélyvízi pályám szárazon. A tavaszi felmelegedések során, illetve nyári éjszakákon verhetetlen amuros terület a maga 30-50 centis mélységével.
Szintén favorit sekélyvízi hely. Rendszeresen adott nagytestű halakat, amelyek a kövek között megbújó töménytelen mennyiségű apró gerinctelen miatt látogatták a tó ezen részét.
A partközeli bedőlt fás- bokros helyek és a part alatti járatrendszerek mind tökéletes haltartó helyek. Résen kell azonban lennünk, hisz nehéz és horogmarasztaló pontok ezek.
A zord körülmények ellenére kiváló lehetőségem adódott a törések precíz feltérképezésére.
A következő nehézséget az adta, hogy a víz annyira sekély volt, hogy a legtöbb helyen legalább 6-7 métert kellett volna vízbe gázolni ahhoz, hogy elég mély legyen a halak biztonságos megmerítéséhez. Erre azonban nem készültem fel, még egy csizma sem volt nálam. Egy 60 grammos ólommal felszerelt bottal sétálgattam a parton, mérve a part menti vízmélységet olyan pontok után kutatva, ahol biztonságosan meg tudom meríteni a halat. Alig találtam ilyen pontot és a tó körül megtett további két kör után is teljesen tanácstalan voltam. Bizony megfordult a fejemben, hogy ez az a pont, amikor fel kell adni, nem kezdek bele a horgászatba.
Mégsem hagyott nyugodni a dolog és elkezdtem felszerelni a botokat. Egyetlen dologban voltam biztos: legalább egy kapást ki szeretnék csikarni.
Már - már abszurd élmény volt az, hogy a botokat a mederben kellett elhelyezni, gyakran olyan helyeken, ahol normál esetben derékig- mellkasig érő víz szokott lenni.
Előfordult olyan is, hogy a parttól 25-30 méteres távolságban, a szárazzá vált meder közepén várták a botok a kapást.
Mivel ötletem sem volt azt illetően, hogy hol lehetnek a halak, így szóba sem jöhetett egy etetés kialakítása majd annak egész napos pontos horgászata, amely egyébként ezen a vízen a legjobban működni szokott. Mindkét bottal keresőhorgászatra rendezkedtem be. A már általunk korábban bemutatott örök favorit Ronnie-rig kapott helyet a helikopter szerelékeken. Különböző színű 12 milliméter átmérőjű pop-up bojlik kerültek fel a horogelőkékre, melyeket dobás előtt kisméretű PVA csomagokkal egészítettem ki. A PVA keverék 6 milis epres és ananászos pelletből valamint apróra morzsolt magas szénhidrát tartalmú édes-mogyorós ízvilágú bojliból állt. Az előre elkészített PVA rudacskákat nagy sűrűségű és töménységű, szintén édes- mogyorós liquiddel locsoltam le. A pellettszemeknek volt idejük magukba szívni az attraktív folyadékot, így azt a víz alatt sokáig árasztották magukból. Az előttem elterülő vízterület egységesen 70-80 cm mély volt, nem volt semmilyen haltartó hely, amit kifejezetten megérte volna meghorgászni. Emiatt fél órás ütemet határoztam meg, mindkét bottal 30 percenként dobtam újat mindig máshová úgy, hogy az előttem lévő vízterületet minél alaposabban át tudjam fésülni. Már ekkor eldöntöttem, hogy egy horgászhelyen maximum 1,5 órát töltök el és ha nincs kapásom, továbbállok. Az egyes helyeken eltöltött másfél óra pedig tökéletesen megfelel arra is, hogy feltérképezzem és dokumentáljam az adott hely medertulajdonságait és jellemzőit. Ezt a menetrendet tartva horgásztam végig, folyamatosan mozgásban maradva és helyet változtatva. Azonban bárhová ültem, egyetlen kapást nem tudtam kicsikarni. Sőt mi több, egyetlen egy halmozdulást sem lehetett látni, ami esetleg támpontot adhatott volna azt illetően, hogy mégis hol lenne érdemes keresni a halat. Így mentünk bele a délutánba. Az ötödik horgászhelyen ülve pihentem épp ki a folyamatos pakolás fáradalmait, amikor váratlanul megszólalt a jelzőm. Csodálkozva néztem az agresszív kapást, szinte el sem hittem, hogy az ötödik helyen végre sikerült egy kapást kicsikarni. Felvéve a kontaktust nem ütköztem nagy ellenállásba és pár másodpercen belül egyértelművé vált, hogy miért: egy kisméretű balin csípte el a flou narancssárga pop-up golyót. Nem kerültem közelebb a hőn áhított pontyok megfogásához, de mindenképp jó érzéssel töltött el, hogy végre halszagú a kezem. Újult lendületet és motivációt adott, hogy tartsak ki.
A meglepetés balin, mely újult lendülettel és reménnyel vértezett fel.
A hirtelen kapásnak azonban nem lett folytatása, így tovább álltam, immáron a hatodik helyre.
A hely elfoglalása után megcsörrent a telefonom, a vonal túloldalán fater érdeklődött a pecáról. Felvázolva neki a helyzetet határozott véleménye volt arról, hogy nem sok értelme van kint lenni a parton. A sok éves horgásztapasztalat mellett több évet töltött el halőrként horgásztatással és haltenyésztéssel foglalkozó vizek partjain, innen származó tapasztalatait tolmácsolta felém: ilyen helyzetben ne számítsak kapásra, meg vannak terhelve a halak, nem táplálkoznak. Továbbra is kitartottam elképzelésem mellett, miszerint én ma itt halat fogok és ameddig a botok a vízben vannak, addig bármikor, a legváratlanabb helyzetben is jöhet egy kapás. Megmosolyogta önfejűségemet, azonban ekkor a sors fintoraként váratlanul egy hatalmas kapás érkezett a parttól 5-6 méterre letett szerelékemre. Nevetve kiabáltam bele a telefonba: "Elhúúztaaa, majd visszahívlak", majd félredobtam a telefont. Meglepően nagy ellenállásba ütköztem, éreztem, nem rossz hallal van dolgom. Hosszúra nyúlt fárasztás végén gyönyörű vad nyurgatestű halat pillanthattam meg, szinte el sem hittem. A hatodik horgászhelyen végre sikerült matracra fektetni egy 8 kg körüli gyönyörű vad pontyot.
Gyönyörű, sötét tónusú érintetlen nyurgatestű ponty. A horgászat első és egyben legnagyobb pontya.
A ronnie-rig ismételten tökéletesen akadt és hibátlanul tartott a sértetlen vaskos szájszélben.
Fényképezés után a lehető leggyorsabban visszaengedtem majd frissítettem a szereléket, bízva egy újabb kapásban. Ami természetesen nem érkezett meg. Ezt azonban már nem is bántam, hisz annyi pakolás és helyváltás, valamint a sárban való dagonyázás után végre sikerült a kezemben fogni azt, amiért jöttem.
A nap már átkúszott az égen és lenyugvó félbe került, amikor átköltöztem a hetedik és egyben utolsó horgászhelyemre. Már a hazaútra készültem valójában, rendezgettem a felszerelésemet, amikor újabb vad kapás törte meg a csendet. Egy 4 kg körüli töves volt az elkövető. Már teljesen meg voltam elégedve ezzel a két hibátlan hallal, ha nem lett volna több kapásom sem bántam volna. A halak ezt azonban máshogy gondolták és a hátralévő bő egy órában még négyszer ismétlődött meg az előbb felvázolt jelenet. A nap végére a legutolsó horgászhelyen sikerült rátalálni a halakra és egy helyen sikerült öt darab halat megfogni. Ezek átlagsúlya elmaradt az elsőtől, többnyire 3-4 kg közöttiek voltak, azonban ebben a helyzetben ez teljesen másodlagos. Alig tudtam elhinni, ami történik. Ami különösen érdekes volt, hogy a halak nem a mélyebb vizekben tartózkodtak. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen alacsony vízállásnál ösztönösen a legmélyebb pontokat keresik, amelyek ebben az esetben szintén nem haladták meg a 70-80 centit. A kapások azonban mégis a fele ilyen mély, 30-40 centis részről érkeztek, ide voltak tömegesen beállva a halak. Ami különösen meglepő és zavarba ejtő, hogy úgy tartózkodtak tömegesen a 30-40 centis vízben a halak, hogy annak minimális nyoma sem volt! Jelét sem láttam annak, hogy akár csak egyetlen hal is ott lenne! Ez nagyon elgondolkodtatott, fontos szerepet fog játszani ez a tapasztalat későbbi helyválasztásaimban.
Az utolsó hely halai, amelyek megkoronázták a napot. A fotózás egyedül nem volt egyszerű, nem is szerettem volna kínozni a halakat. A matracon történő gyors fotó után azonnal vissza is kerültek éltető elemükbe.
A horgászat előtti félelmeim teljesen alaptalanok voltak. A halak hihetetlen erővel küzdöttek, gyönyörű erős színezetük volt, nyoma sem volt alultápláltságnak. Jó húsban és bőrben volt az összes, egyik szájában sem volt még horog ütötte seb. A kis víz hatalmas meglepetéseket rejt, egyértelműen kiderült, hogy sokkal bőségesebb táplálékbázisa van annál, mint amit én gondoltam. A halak pedig gyönyörűek és hibátlanok voltak, az évek folyamán tökéletesen alkalmazkodtak a zord és vad körülményekhez, amelynek köszönhetően a legnehezebb időszakokat is átvészelik. Sok küzdelem árán ilyen ínséges körülmények között is sikerült olyan eredményt elérni, amit gyakran a legoptimálisabb körülmények között sem sikerül reprezentálni ezen a vízen. Hullafáradtan, de fülig érő mosollyal indultam haza, ugyanis a kétségekkel, bizonytalansággal és félelmekkel nehezen induló nap életem egyik meghatározó horgászélményévé vált. Remélem, hogy a következő alkalomra rendeződik a kis tó vízszintje és a már megszokott csodálatos környezetben válthatom gyönyörű vad halakra a mederről megszerzett értékes tapasztalatokat.
Ez a horgászat két olyan alaptételt is igazol, amelyekhez évek óta ragaszkodom.
1.: Sosem szabad feladni. Ameddig a parton vagyunk, bármi megtörténhet. Ne legyünk restek, ha szükséges pakoljuk, cuccoljunk, legyünk mozgásban a vízparton. Ne fogadjuk el az eredménytelenséget és ne törődjünk bele. Váltsunk helyet, szereléket, csalit, módszert. Alkalmazkodjunk. A befektetett energia idő minden esetben meg fog térülni.
2.: Nincs olyan, hogy nem lehet halat fogni vagy hogy nem eszik a hal! A legnehezebb helyzetben, a legzordabb körülmények között is meg lehet találni a módot arra, hogy horogvégre csaljunk legalább 1-2 halat. Még akkor is, amikor sokan már feladnák vagy ki sem mennének horgászni.
Ahogy az életre, úgy a horgászatra is igaz: amennyit beleteszünk, annyit fogunk tudni kivenni belőle. Ha csak várjuk, hogy szánkba repüljön a sült galamb, akkor nem fogunk egyről a kettőre jutni. A belefektetett idő, energia, munka és kitartás azonban hosszú távon meg fog térülni.
Ehhez kívánok türelmet és kitartást minden horgásztársnak a szezonban!
Köszönjük a cikket a Different Carp Fishing horgászainak!
