Három héttel a "Tökéletes" dunai pecám után visszamentem a sikeres horgászat helyszínére. Bíztam benne, hogy hasonlóan eseménydús napom lesz, mint korábban. Titkon reménykedtem, hogy a sok márna mellett szerencsém lesz egy-két szép dévérhez is (imádom őket és a helyben benne van a lapátdévér néhanap), ez azonban nem jött össze. A márnák ezúttal is eljöttek, mégis másként zajlottak a dolgok.
Mindkét alkalommal folyamatosan apadó víz mellett horgásztam, de ez másodszorra nem a rekordot jelentő alacsony víz volt, hanem annál kb. 80 centivel magasabb. Ez azt jelentette, hogy a parton nagyjából 8-10 méterrel hátrébb pakolhattam le a ládámat. Ez a pár méter viszont egészen konkrét következményekkel: sok halvesztéssel járt. A meghorgászott távolság 35-40 méter volt, túl kellett dobálni egy nem túl határozott, de észrevehető törésen. A rekord alacsony víznél ezt úgy tudtam megtenni, hogy a halakat egyszerűen felhúztam a törésen. Most viszont, mert pár méterrel hátrábbról pecáztam, a törésen többször is felfeküdt, megfeszült a zsinór, legtöbbször a horogelőkével jártam így. Hat márnát vesztettem e miatt.
Ködös kissé...
Három hete is és most is (novembert írunk könyörgöm…) napsütéses idő, mérsékelt szél és 20 fokot elérő csúcshőmérséklet volt. Az első alkalommal kora reggeltől folyamatosan melegedett az idő, másodjára viszont a hajnali köd lassan oszlott el és a hőmérséklet csak tíz- fél tizenegy után emelkedett határozottan. A víz hőfoka 2 fokkal csökkent az eltelt hetekben. A korábbi tapasztalataim azt mutatták, hogy itt a napsütés kifejezetten segít a jó fogásban. Három hete reggeltől folyamatosan voltak kapások, a halak végig aktívan mozogtak és táplálkoztak a parthoz közeli zónában. Most a reggeli órák kevésbé voltak eredményesek. Néhány hal akadt akkor is, de igazán 11 után kezdett megjönni a márnák étvágya.
Mindkét peca során már az első dobás kapást eredményezett, de micsoda különbség! Az első alkalommal egy két kilós forma márna volt a tettes, „akit” sikerült is a merítőig, pontosabban a sekély vízbe kihúzva a kezemig elhozni. Tegnap viszont egészen másként zajlott a dolog. A bot spicce határozottan bebólintott, majd a bekapcsolt nyeletőfék tempósan engedte a hal után a zsinórt. Ahogy átkapcsoltam a normál fékre, a hal sebessége alig csökkent, csak nekem kellett komolyabban kapaszkodnom a botba. Ellenfelem ezzel az ellentmondást nem tűrő tempóval lehúzott folyamatosan vagy 30 méter zsinórt. Közöm nem volt a halhoz! Aztán egyszer csak takk, a spicc megkönnyebbült, az előke nem bírta a gyűrődést (0,19-es, jó minőségű monofil). Nem tudom mi volt, mekkora. Találgatni felesleges, nem az én halam volt…
Úgy kezdtem tegnap, ahogy három hete. Az egyik készségen csontival, a másikon a kedvenc sajtommal (fűszeres cheddar) csaliztam. Ráadásul elég rendes darabokat vágtam, kevés fehérhal tudná betömni a helyes kis szájába. Jól is szelektált a sajt, a márnák felét, ráadásul a darabosabbik felét azzal fogtam az első peca során. Tegnap nem kellett nekik, 22 kapásból 3 esett csak rajta. Ebből kettő meg sem akadt, pedig ez nem volt eddig jellemző. Mondjuk csontin is volt egy olyan kapásom, amikor folyamatos húzásba (adta a nyelető a zsinórt) emeltem bele és nem akadt. Na de ilyet! Szóval a sajt nem ment tegnap, szerencsére a csontiban nem találtak kivetni valót.
Ami egész furcsa volt, az az, hogy a három hét alatt megváltozott a márnák viselkedése a fárasztás során. Az első pecán a halaim szinte kivétel nélkül erős kirohanással kezdték a védekezést és többször is, hosszan elfutottak a cuccal. Most az első márnáknál kicsit el is bizonytalanodtam. Volt egy-kettő, ami megfutott az elején, de a többség csak vonszoltatta magát, csupán rövid kitörésekre, fejrázásokra futotta tőlük. Én meg nem tudtam összerakni a képet, mert a hal súlyát érezve márnára gondoltam, de a renyhe védekezés ellentmondani látszott ennek. Csak a le-lefúrom magam a fenékre típusú, jellegzetesen márnás fejmozdulatok árulkodtak. El kellett jönniük a sekélyig, mire felocsúdtak és jó amurhoz méltón csak a kivétel előtt kezdtek komolyabb kézitusába.
A felszerelésem ugyanaz volt mindkét horgászat alkalmával, a vödörben is ugyanaz a két kilónyi sajtos Tímár kaja volt bekeverve, csupán kilónyi földdel, pár marék morzsával és magokkal felütve, alaposan megaromázva. A kosarakat folyamatosan próbálgattam, de végül maradt az Alt-féle körmös, 120 grammos kajaszállító. A fent említett 35-40 méterhez és a horgászat távjában mérhető, 3 méter feletti mélységhez a kosár tömege kevésnek tűnhet, de itt nagyon széles a Duna. A budapesti, városi szakasz széltének többszörösére elterülve megbocsátóbb a folyó, nem kell kilós kőgolyó ahhoz, hogy megtartsuk a halak orra előtt a csalinkat. A méretes sajtkockákhoz hosszú szárú, 10-es horgokat, a csontikhoz 12-es és 14-es tűket használtam. Horogelőkéből volt fent 0,19-es és 0,21-es monofil és a sok halvesztés miatt a végén már 0,10-es fonott is.
Tizenkét megfogott és hat útközben elvesztett márnával zártam a napot, más faj csak mutatóban akadt, egy-egy leánykoncér, szivaorrú és dévér képviselte a dunai változatosságot. Nincs panaszra okom, jó peca volt ez is. Nem tudom, hogy az idén visszatérek-e még erre a szakaszra. Az alacsony vízállás marad még egy darabig, de az időjárás lassan azért hűvösebbre fordul, a vízhőfok is csökken. A számomra még lehetséges néhány pecán szeretnék még más helyeket is meglátogatni.
Ja, azt nem is mondtam: Fogtam egy akkora márnát, amekkorát nem nagyon szoktam. Az 50 centi hosszú szákfejen mindkét irányban bőven (vagy 15-15 centit) túlnyúlt, tarkón fogni teljesen reménytelen volt. Nem vagyok egy méricskélős fajta, de őt talán lehetett volna. Van mérlegem. Otthon. Szóval erről ennyit. Négykilós (mérve) márnát fogtam már néhányat. Ez nagyobb volt. Ritkán sajnálom, hogy az általam készített képek sokszor nem érzékeltetik a márnák valós méreteit, de ezúttal kicsit mégis. Sebaj, az élmény és ennek a gyönyörű példánynak az emléke nekem mindenképp megmarad.
Az eredeti szöveg a szobapeca.blogspot.com oldalon olvasható, a szöveg és a képek a szerző hozzájárulásával került átvételre.
