Sokan, sokféleképp elmagyarázták már, hogy mi a jó a horgászatban. Én ezt most nem fogom megpróbálni. Egy dolgot azért elmondok, hogy (sok minden más mellett) mit szeretek benne. Azt, hogy a halfogásnak ezerféle módja és eszköze van, amelyek közül magam választhatom meg, melyiket használom. Nekem a legtöbbször a horgászat nem halfogást, hanem egy bizonyos módon elkövetett halfogást jelent.
Ennek persze számos következménye van. Egyrészt jól illeszkedik a sokszor tagadott, mégis létező gyűjtőszenvedélyemhez. A sokféle módszer egyúttal sokféle eszközt jelent, melyet egy szekérderéknyi horgászcuccal tudok igazolni, aminek megszerzése önmagában is öröm forrása volt. A másik következmény már nem olyan kézenfekvő: Mivel nagyon sokféle módon és eszközzel horgászom, illetve horgásztam már, kevés dologban vagyok igazán penge (vagy talán semmiben sem?). Emberek éveken, évtizedeken keresztül gyakorolnak, csiszolgatnak módszereket, s minél több időt töltenek vele, annál több tanulnivalót találnak benne. Az én érdeklődésem elég gyakran fókuszál más helyszínekre, módszerekre, kevés olyan van, amiben kijártam az általános iskolától az egyetemig minden szintet.
Most például azt vettem a fejembe, hogy könnyű pontyozó botokkal szeretnék horgászni. Ez alatt tényleg könnyűt értsetek, egy 3,60-as, 3 librás pálca minden, csak nem finom cucc. Tudom, használtam, használok ilyet (is). Nem olyan nagy durranás ez persze, a végszerelékek a feederes vagy a bojlis kelléktárból ismertek, hogy a másik végén milyen pálcát fogok a kezembe, miért olyan fontos? Mert más érzés, más stílus, amit szeretnék kipróbálni. Ennyi.
Rövid távra, mondjuk 30-40 méternél nem messzebb horgászva a 3 méteres bot elég kell legyen. A megcélzott halakhoz, keszegekhez és kisebb pontyokhoz nem akartam túl vastag főzsinórt használni, maximum 0,20-0,22 mm-es átmérőhöz kerestem megfelelő eszközt. Nem mondom, hogy a választék nagy, de néhány alkalmasnak tűnő pálcát lehet találni. Végül a Daiwa egy belépő szintű botját, a Black Widowt választottam, 10 láb hosszban és 2 lbs tesztgörbével. Orsóként két meglévő régi 5000-es Shimano Baitrunner ideálisnak tűnt.
Első körben maradtam a feederes végszerelékeknél, hisz ehhez megvan minden cuccom. Három szerelék kipróbálása mellett döntöttem. Egy egyszerű method végszerelék az egyik, lapos kosárral, 12-es horoggal, fűzött csalival. A második választottam egy csontikosárral szerelt helicopter rig. Ezt rövid, max. 25 méteres távra szántam, mert nem voltam biztos benne, hogy nagyobb távolságról be tudok-e majd hatékonyan vágni a rövid bottal. A harmadik egy pellet-feeder végszerelék, ehhez megfelelő kosárral, 12-10-es horoggal, pelletkarikával.
A megcélzott tavon a parthoz közelebbi törést meghorgászva már 12-15 méteres távon is eredményesek lehetünk, ide szántam a csontis végszereléket. A másik boton method kosár volt, azzal különböző távokat próbálgattam, hátha rátalálok vele a halak tartózkodási helyére. A csontis szerelékkel való horgászatot nagyjából a harmadik féltenyérnyi bodorka megfogása után adtam fel. Helyette egy pellet feederes cuccot raktam össze rövid, 10 centis előkével, a 10-es méretű horgon szilikonkarikával. Ez a motyó már nem igényel bevágást, itt a kapások nagy része esetében elég felvenni a hallal a kontaktust, amire a rövid bot is tökéletesen megfelelő. A horogra szánt 8-10 mm-es pelleteket pedig az apróbb halak nem kezdik ki.
Egy délutáni horgászatra csupán egy fél zacskó 2 mm-es pelletet áztattam fel (2-3 perc áztatás, kb. 20 perc pihentetés és mehet is a kosárba). A hatékonyságot aromaspray-k használatával próbáltam fokozni. Többféle löttyből aznap egy narancsos-csokis volt a nyerő. A method végszerelék csalitüskéjén a kedvenc ananászos, 8 mm-es minibojlim díszelgett, a pellet feederes szerelék horgán hengeres formájú pelletek. (Néhány deci csonti a peca végén került a vízbe, mivel a helikopteres szerelék aznap csak rövid ideig volt munkában.)
Lassan indult a délután, két órát ültem a legnagyobb nyugalomban. Aztán a method szereléken, úgy 40 méteres távon jelentkezett az első kétkilós ponty. Innentől kezdve aztán többé-kevésbé folyamatosan jöttek a halak. Messzebbről több, a közelebbi helyről kevesebb, de darabosabb bajuszos akadt. Három óra alatt majd’ tucatnyi ponttyal tettem próbára a felszerelést. A pontyok közé néhány fehérhal is keveredett.
Tök jó volt az egész. Halat fárasztani csodálatos ezekkel az érzékeny botokkal, a finom végszerelékeknek hála pedig olyan időszakban is jól tudtam fogni a halakat amikor a tó körül ülők többségének nem nagyon ment a dolog. A könnyű pontyozó botokkal való horgászat ezennel felvételt nyert a kedvelt módszerek közé!
u.i.: Hogy miért csipeszes? Anno néhány cimborával beszélgetve, akik pergetéssel keresik a kenyerüket, a hagyományos módszerekkel horgászó kollégákat neveztük „csipeszesnek”. Botjaim mögött ülve ez jutott eszembe. Csöppet sem zavart, inkább mulattatott. Ez felidézte bennem azt, hogy én magam is így, szó szerint csipeszes horgászként kezdtem. Spirálkosár, két horog, teleszkópos botok. A kapásjelzőket mosószeres kupakból és fém csipeszekből (amikre szelepgumit húztunk) magunk készítettük. Ettől még jobban vigyorogtam…
Az eredeti szöveg a szobapeca.blogspot.com oldalon olvasható, a szöveg és a képek a szerző hozzájárulásával került átvételre.
