Nem is olyan rég volt, hogy esküvőre voltam hivatalos. A szokásos „lagzis menü” most valami egészen mással egészült ki: legalább 5 féle halétel volt az asztalon. Furcsálltam is, nem szokás feltálalni ilyesmit. A rántottól megkezdve a halászlén át, egészen a sültig, mindent megtaláltam.
Már régóta az asztalnál ültünk, amikor egy beszélgetésre lettem figyelmes a szemben ülő öregúr felől. Éppen egy problémát veséztek ki a mellette ülő asszonnyal. A probléma neve pedig szálka. Sosem hallottam ilyesmit, amit ott, akkor mondott az öreg. Állította, hogy ő bizony megoldotta a szálkaproblémát. Nevettem is magamban, miféle felvágós öreg az ilyen. Még hogy megoldotta. Aztán csak belekeveredtem a beszélgetésbe, nem hagyhattam szó nélkül. Ekkor figyelemreméltó részletességgel vázolta a folyamatot. Bármilyen hallal dolgozhatunk. Irdaljuk be, jól sózzuk-borsozzuk nyakon, és egy egész éjszakán át hagyjuk állni a hűtőben. El nem tudtam képzelni mi lehet a vége. Aztán csattanóként folytatta, hogy reggel, amikor kivesszük a halat, a szálkák eltűnnek. Mert éjszaka ellopta a cica?- mosolyogtam ismét magamban. De nem, nem volt szó semmilyen négylábúról. Ugyanis: a sóban lévő anyagok kölcsönhatásba lépnek a halszálka anyagaival. Így pont elég egy éjszaka ahhoz, hogy az intenzív só semlegesítse a szálkát. Az eredmény természetesen nem 100%-os, maradjunk a 80-nál, de mindenesetre lecsökkenthetjük a torkunkon akadó kis gonoszságokat. Ettől felbátorodva magam is kipróbáltam a dolgot, s lám, a történetnek tényleg van valóságalapja. Reggelre a szálkák érdekes porhanyós anyaggá váltak, mindemellett az egész éjszakás só-bors szinte pácként ízesítette a halamat. Aztán megsütöttem paprikás lisztben, és valami mesés vacsorát raktam az asztalra. Legalább annyira meséset, mint ez a történet.
