Horgászat

Általános iskolás negyedikes koromban egy magyarórán a padtársamhoz fordultam és feltettem egy banális kérdést. Igazság szerint már jó pár perce rágódtam rajta, hogy vajon mit is jelenthet ez a szó. Egyszerűen nem jutott eszembe. Nagyon ismerősnek tűnt, de az Istenért sem akart beugrani. Próbáltam asszociálni bármire is, ami ezzel kapcsolatos, próbáltam magam elé képzelni, betűről betűre haladva ízlelgettem egymás után rakva azokat, reménytelenül.

Padtársam elég bambán nézett rám, hogy tehetek fel ilyen kérdést. Nem értette, hogy mit nem értek ezen a szavon, hogyhogy nem tudom, hogy mit jelent? Pedig tök egyértelmű. Én is ezt mondom így utólag, de ott, akkor, abban a pillanatban halványlila dunsztom sem volt, hogy mi ennek a szónak az értelme.

Nem kívánom senkinek sem azt az érzést. Nem sok mindenre emlékszem negyedikes koromból, de erre a pár percre tisztán. Három padsoros teremben a fal felőli padsorban ültem, közvetlen a fal mellett. A tanári asztal a középső padsor előtt állt, normál hétköznapi tanterem volt. A tanári asztaltól számítva mi a második sorban ültünk. Így amikor ez az apró diskurzus lezajlott köztem és a padtársam között, nem tudtuk elkerülni azt, hogy magunkra ne vonjuk a tanár figyelmét. Már csak azért sem, mert hangos felolvasás zajlott, ahol a tanár módszere az volt, hogy pár soronként újabb embert szólított fel arra, hogy folytassa az olvasást, és ha valaki nem figyelt és nem tudta onnan folytatni, ahonnan kellett, akkor volt nemulass. Egy ilyen, szemmel történő sorkövetés közben akadt meg a szemem ezen a szavon: Vas.

Amikor a dolgok magyarázatra szorulnak.

Bármily furcsa, de jó pár percig nem tudtam mit jelent. Pakolgattam a betűket egymás után, mindenféle hangsúllyal próbáltam kiejteni, mire egyszer csak beugrott. Nem mintha negyedikes koromban tanultam volna meg beszélni, és a szavak értelmét sem ekkor sajátítottam el, de ezt akkor és ott újra felfedeztem.

Így vagyok ám mostanság a horgászattal is.

Időről időre tisztáznom kell magamban, hogy mit is jelent számomra. Újra és újra fel kell fedeznem azokat az apróbb örömöket, amiket a horgászat ad, amiért érdemes kimenni a pecapartra, amiért érdemes hajnal háromkor kelni, amiért érdemes magamat összenyálkázni, végső soron, ami feltöltődést ad.

Itt, Tímáron tudok a legjobban feltöltődni.

Sokszor azon kapom magam, hogy ugyanúgy elbambulok, mint akkor ott az iskolában, és azon gondolkodom, hogy valójában miért is szeretek én horgászni?

Nehéz rávenni magam arra, hogy nekiinduljak, felmarkoljam az összes motyómat, lecuccoljak teljes menetfelszereléssel a partra. Nehéz felkelni hajnal 3-kor, nehéz nem az órát nézegetni állandóan a szűkre szabott idő miatt. Nehéz elviselni, hogy egyre kevesebb idő és pénz jut a horgászatra. Nehéz elviselni, hogy akarva akaratlanul belekerülök én is abba a mókuskerékbe, ami a horgászat és a pénz kapcsolatáról szól. Nehéz elviselni azt, hogy lassan elfelejtem, milyen is az egyszerű horgászat, amikor minden szükséges motyó elfér egy kis szimatszatyorban. Milyen volt egyszerű gyermekként megélni mindezt.

Amikor még egy szál bottal is gazdag élményhez juthat egy gyermek.

Ezek azok a kritikus pontok, amin túl kell esni. Sokszor nem a halfogás vonz, csak az, hogy kinn legyek a parton, elhasaljak a fűben, egy fűszálat rágcsálva nézzem a tájat. Ha valaki még horgászik is, gyakorlatilag órákon keresztül el tudom nézni, anélkül, hogy érezném, nekem is kezembe kellene fognom egy botot.

A madarászat, a természet megfigyelése ugyanolyan élmény számomra, mint a horgászat.

A vizek ismerete sokrétű, sokszor nem is a pecán múlik a boldogság…

Átértékelődtek a dolgok körülöttem, megváltoztam. Öregszem.

Mint kisgyermek azt hiszem sokkal lelkesebb voltam. Nagyszüleimmel egész nap a kukoricaföldön kapálva, alig bírtam kivárni azt, hogy mikor jön el az este hét óra. Nagyapám megígérte, hogy ha sikerül teljesíteni a napi penzumot, akkor este elvisz pecázni. Persze nem mintha őt annyira érdekelte volna a halfogás, de hát az unokáért mindent. Sokkal inkább csak a parton szeretett volna ülni, megcsavarni a saját készítésű cigijét, és szép nyugisan elszipkázni. Nyár lévén, kb. fél kilencig világos volt. A víz sem volt messze, mert a „tengeri” a kismorotva partján feküdt. Igaz, nem ez volt a fő célterület, mert hát már akkor olyan volt a víz állapota, hogy egyik évben volt víz benne, másik évben nem. Mindig is a nagymorotva felé kacsintgattam az út túloldalán, csak megközelíteni nem mertem, mert hát azokban az időkben még engedélyem sem volt, és ezen a vízen azért még működött egyesület. A halőrzésről is olyan „vízióim” voltak, hogy a víz gazdája gyakorlatilag félóránként járkál a parton fel s alá, fegyvere van, és elég nagy baj lenne, ha elkapna. Hogy milyen következményei lettek volna, azt nem tudom, egyszerűen csak bennem volt a félsz. Azt hiszem, erre mondják a pszichológusok, hogy szorongás. Aztán nagyapám, látva ácsingózásomat, megígérte: „menjünk nyugodtan, nem lesz semmi baj, majd ő megbeszéli a halőrrel”. Úgy is volt. Elmentünk.

Ilyen szép holtág volt egykor a falu határában is.

A heteken keresztül, a kamrában ápolgatott, kétrészes bambuszbotot itt próbáltam ki először. A nyiregyi piacon vettem, kemény 70 Ft-ért. Tárolóorsót pedig a helyi játékboltban szereztem be. Egy igazi, zöld színű HOKÉV orsó volt. Kaptam 2 Ft engedményt is a boltos nénitől, mert hát 2 héten keresztül naponta mentem be megnézni, hogy megvan-e még. Jutányosan, 28 Ft-ot adtam érte. (Később, használat közben azért kiderült, hogy semmivel sem volt jobb választás, mint a két szeg egymástól 20 cm-re beverve. De azért csak nem fogok a bambuszbotom nyelébe szeget verni!) Mivel az orsóhoz később jutottam, így a teljes felszerelés csak pár hét alatt állt össze. Közben naponta szedtem szét és raktam össze a botot, suhogtattam meg anélkül, hogy eljutottam volna pecázni. (pár évvel később ez a suhogtatás aztán két matchbotomba került. Nem bírták az ajtófélfát!)

Gyermekszemmel minden egyszerűbb, minden más. Még az étel is finomabb.

Már első alkalmunkat siker koronázta. Fogtam vagy 20 db olyan kárászt, amiket manapság csukázni használnak. Az első alkalmat aztán továbbiak követték. Mindig nagyapámmal mentem, mert hát azért még csak 13 éves voltam. Nagyapám sohasem akart pecázni, de jókat derült ügyetlenkedéseimen. Nemegyszer sikerült térdig is beleesnem a vízbe, mert a morotvában kevés volt a víz, így a meredek part (az egykori meder oldalfala) jó pár méterrel a hátunk mögött volt. Gyakorlatilag a mederben kellett pecázni, annak alján volt csak víz. A víz tehát sokáig sekély volt, a part szélét teljesen benőtte a hínár. A tárolóorsó specialitása volt, hogy a mai peremfutó orsóknál könnyedén kivitelezhető dobásokat lehetetlenség volt vele végrehajtani. Amolyan cigánydobással kellett bejuttatni az úszót a megfelelő távolságba. Mivel a mogyoróbotokon az orsót gyakran csak két szeg helyettesítette, erről előbb le kellett fejteni a kellő mennyiségű zsinórt, majd valahol a bot első egyharmadánál, két gyűrű közötti szakaszt meg kellett fogni és magunk felé húzni. Jobb kézzel a bot nyelét fogva, azt dobásra kellett lendíteni, míg a bal kezünkkel fogtuk a kihúzott zsinórt. Persze a gyűrű közötti visszahúzás nem volt elegendő az összes zsinór kontrollálására, így az orsó, és a „keverőgyűrű” között a földön is feküdt jó pár méter zsinór. Ezt a bonyolult rendszert kellett aztán bedobni. Szóval miközben lendítettük a botot előre, a bal kezünkkel elengedtük a kihúzott zsinórt. Ha megfelelően nehéz volt a motyó, akkor akadálytalanul húzta maga után a földre fejtett zsinórt is. A művelet élesben, azaz parton elvégzett mozzanata átlagosan 10-20%-ban volt sikeres. Mindig akadt valami gond a bedobás körül. A „leska” zsinór többnyire nem kultiválta megfelelően a tárolóorsós tárolást, és lefejtést követően gombóccá ugrott össze. Ha ezt sikerült elhárítani, akkor a bedobáskor akadt valami letört ágdarab, vagy nádtorzsa a zsinórba. A legtöbb fürdést azonban az egyensúly elvesztése okozta. Nem volt nehéz, mert a dobások nagy részét gyékénytorzsákból készült kis „stégen” végeztem el, ami stabilitás szempontjából hagyott némi kívánni valót maga után. Ilyenkor nagyapám bölcsen midig jót nevetett először, majd azt mondta: „Nagyanyádnak majd azt mondjuk, hogy egy nagy hal berántott!”. Persze mire hazaértünk, a sár mindig eltűnt a nadrágomról, hiszen a nyomóskút pont egy „házi kimérő” előtt állt. Míg én mosakodtam, nagyapám a jól megérdemelt, valódi szilvapálinkáját „kapta be”.

Manapság már ilyen „boszorkánykonyha” előzi meg horgászataink többségét.

Kiemelkedően nagyobb halat ezeken a horgászatokon nem fogtam, de az apróbb kárászokat nagyszüleim annál nagyobb lelkesedéssel készítették el nekem. Később aztán fejlődött a felszerelésem is. Egy nyáron szert tettem Balatonnál egy DAM quick peremfutó orsóra is. Nyaralni voltunk, és hajnalban kimentem pecázni. Ekkor már volt egy amolyan 4 méteres, szintén KGST-s (azaz piacos) karamell színű üvegbotom is. Aztán az egyik hajnalon se szó, se beszéd egy kb. 1 kg-os pontyot akasztottam a nád tövében, és szigorúan ki akartam az első lendülettel emelni a vízből, mint ahogy az összes azelőtti gébet tettem. Ezt aztán nem bírta a 20-as zsinór. Mindenestül elment. Nem volt mit tenni, pecaboltot kellett keresni. Míg más gyerekeknek úszógumit vettek a szülei én ekkor kaptam meg életem első „modern” orsóját.

530 Ft. volt. Sokáig használtam.

Ma már nevetek rajta, de az első versenyeimen is ezzel meccseztem. Annak ellenére, hogy a felkapókarja csak hajlított volt, görgőnek se híre se hamva, és egy tekercs zsinórt 2-3 peca alatt tönkretett, eredményesen fogtam vele az 1-2 kg-os dévéreket Nagykállóban a Kiskállói-tavon.

Gyerekkori élményeim, tapasztalataim manapság sokszor kisegítenek horgászataimon.

Ahogy fejlődött a világ, beköszöntött hozzánk is a rendszerváltás, úgy nyíltak meg a lehetőségek előttem. Egyre messzebb mentem pecázni, egyre több időt tudtam ennek a hobbinak szentelni. Egyre modernebb és modernebb felszerelésre tettem szert, egyre több lett a tudásom, egyre inkább veszítettem el kapcsolatomat a gyermeki egyszerűséggel.

Ma már sokszor akár extrémnek mondható körülmények között is pecázgatok.

Első nagyobb fogásomat, egy 5.5 kilós busát, nagyapámnak már csak Pesten tudtam elmesélni. Válaszolni nem tudott. Agylágyulás utáni állapota nem tette ezt lehetővé, de láttam, hogy a szemei párásak voltak. Szerintem szeretett volna még egyszer ott hasalni ő is a fűben, velem a nagymorotva partján.